Terápia

Olvasni mindig kell. Anélkül nem bírom ki sem magamat, sem másokat, sem ezt a túlpörgött világot. A fikció stabil, biztonságos, ott mindent én rajzolok meg, én színezek ki, válogatok arcot a karaktereknek és képet a szavak alá, fölé, mögé.

Na de írni, az más tészta. Arra idő kell, erő és leginkább olyan mondanivaló, ami eljut az ujjakig és a monitorra. A ciki az, hogy ott aztán már nélkülem kell jelentenie valamit a szavaimnak, lehetőleg valami olyat, ami mások ujjaiban is benne van, csak eszük ágában sincs láthatóvá tenni, különben nem lesz ismerős, nem lesz fontos, csak egyszerű kukkolás, az pedig már a valóságsók szintjén is dögunalom.

Írni fogok. Megint. Miért? Gőzöm sincs. Mert időm alig, erőm jó, ha arra van, hogy gurítsam a napokat, a mondanivalóm meg legtöbbször köszöni szépen, de nem szeretne látható mondatokba sorakozni. De ha képes vagyok terápiásan mozogni akkor is, ha egy porcikám sem kívánja, ha képes vagyok terápiásan mosolyogni akkor is, ha nyilvánvaló, hogy valójában vicsorgok, ha képes vagyok terápiásan tanítani, mikor még én sem tudok semmit, akkor írni is tudnom kell. Szigorúan csak terápiásan persze.

Ja, igen. A bor is jön majd. Csak előbb szöveggé rendezem magam, hogy aztán legyen újra színem, illatom, ízem. De a poharakat már lehet előkészíteni.