Ha tudományról van szó, elvakult és elfogult
vagyok, halálosan komolyan veszem a témát és sznobizmusig fajul bennem a
büszkeség. Pedig jól tudom, mit ér az ország leg-leg egyeteme, hiszen két
karról, két diplomát izzadtam ki onnan, és a saját dr-em is csak az amúgy sem
gyenge öniróniámat táplálja.
A tudás hatalma viszont nem függ iskolától,
papíroktól, név elé és mögé biggyeszthető betűktől, nem mérhető pénzben,
aranyban és rangban, de tiszteletben, méltóságban és szótlan elismerésben igen.
Megkukulok és tátott szájjal hallgatok bárkit, akin megérzem a szakmai tudást,
aki úgy képes beszélni arról, amit tud, mélyen és minden részletében ismer,
ahogy a szerelmes férfi az imádott nőről. A leghatásosabb afrodiziákum a
hiteles és élvezettel, majdnem mániás szinten megosztott tudás. Jó, jó...
Nekem.
Persze, ha mindez találkozik a borral, az
újabb agyalásra ad okot. A borhoz nem kell érteni, a bort inni kell, élvezni és
értékelni, akár „teccikelni”, hogy trendi is legyek.
Mert bár hiszem és vallom a borkóstolás
hétköznapi, bárki által megtapasztalható valóságát, nem hiszek a
hobbiborászokban, a pancsolt borokban és a minden háttértudást nélkülöző
művészi lögybölésben.
Nincs rajta mit cifrázni, a borkészítés szakma. Nem
biztos, hogy egyetemi diploma méri, de komoly háttértudás nélkül olyan, mint az
a nő, akit csak a smink és rafinált fehérnemű tart egyben, de ha kibontják,
darabjaira hullik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése