Hello Kitty!

A Jelenések könyve a legszebb és legigazabb képek egyedülálló gyűjtőhelye. Érteni nehéz, még akkor is, ha kap az ember avatott útbaigazítást, de van, amikor csak elég érezni, forgatni magunkban, gyönyörködni benne. A napba öltözött asszony képe bibliai, méltósága van, mélysége és többszörös jelentésrétegei.

Sokkal méltóbb párhuzam lenne, mint amit évekkel ezelőtt találtam a Nyáridőnek, amikor meggondolatlanul, de igen őszintén közöltem szülőatyámmal, hogy ez a bor olyan Hello Kittys. Ki is tört a botrány. Az csak egy dolog, hogy kuncsoroghattam ezek után rozéért bátran, naná, hogy nem kaptam, de képes volt borbemutatókon is az én frappáns megjegyzésemmel előállni. Remélem, nem sokan tudták, hogy egy gusztustalan, nagyfejű, rózsaszín macskához hasonlítottam az egyik legkeresettebb borunkat, sőt dacból még a márkanév egyik remekét, egy táskát is beszereztem.

Hagyjuk a macskát. A Nyáridő sokkal inkább olyan, mint egy napba öltözött asszony, még a címkéje is a női szépséget mutatja, lágyan, pasztellesen. Szamócás, friss, édes érzetet ad, pedig cukrot aztán garantáltan nem látott, a hagymahéj szín elegáns, véletlenül sem emlékeztet a málnaszörpre, meg a Kittykre… Sorba szoktak állni érte ahogy elkészül, több éves rozét pedig csak az iszik, aki merte lehellózni. De ami miatt írnom kell erről a borról megint, az a nap híre. A franciák úgy gondolták, ott Cannes-ban, hogy ezüstben ragyog, hogy éremre érett megint, mert már nem először tapsolják meg szakmailag a rozénkat éppen ők. Tudom én, hogy van Magyarországon rozékirály. Tudom én, hogy a rózsaszínes árnyalatok idétlen képzettársításokat hoznak elő belőlem. De ez a bor akkor is az egyik kedvencem, és plafonig tudnék ugrani, hogy ezt igazolja a fogyasztói siker, és megint igazolja a szakmai elismerés is. Jó-jó, nem ugrálok. Méltatlan lenne, mert az van, hogy a szívem mélyén én is napba akarok öltözni, nem Hello Kittybe.

A garázsbor

A család kóstol. Na, az külön műsorszám. Mert apa szakmailag nyomja, anya igen rátermetten, én pedig ülök ott szépen mosolyogva a párommal, nyakig takarózunk az amatőr státuszunkba, és onnan próbálunk időnként valami értelmeset kinyögni. Mert mondjuk, ott van az asztalon egy kékfrankos sor. Mind Dula. 2006-tól 1999-ig 6 palack. Sorban nézzük, szagoljuk, forgatjuk, kóstoljuk a felhozatalt, és közben az elvárt csendet előbb csak elejtett megjegyzések, később akadozva megfogalmazott bővebb vélemények, majd szenvedélyes vita váltja fel. A szokásos felállás az, hogy én apucival értek egyet, életem párja pedig anyucival. Ezt nem merem jobban részletezni, ahogy azt sem, ami innen indul és messzire jut, de a lényeg csak annyi, hogy a borok összehasonlító, szavakba önthető minősítése az egyik legjobb csapatépítő tréning. Egyébként másnap az öcsikém és apa szépen, csendben, jegyzetelve, ahogy azt a nagyok csinálják, újrakóstolta az egész sort…

A kékfrankos egyébként az első borunk volt, ami piacra került. Kézzel írt üvegek adtak valóban egyedi megjelenést minden palacknak és ínhüvelygyulladást a garázsban körmölő „szerzőnek”. Egy induló vállalkozás kínjai innen nézve már csak a romantikus emlékek szintjén értelmezhetőek, de az, hogy az a bizonyos 1999-es is ott volt előttem nemrég az asztalon, már egészen más kategória. Pontosan azt bizonyítja, amit a bikavér sikere is, hogy ha jó volt a munka, ha kegyes volt az ég és minden úgy gurult, ahogyan kellett, akkor 15 év után is van az a bor, ami vigyorog a pohárban. Nem feltétlenül pofátlanságból meri megtenni, bár ez sem kizárt. Hanem azért, mert karaktere van, mert még nem felejtette el, hogy szőlőből készült, hogy ragyog, ahogy az igazán szép nők, akik nem kopnak az időtől, hanem mélyül a szépségük, mert már szem kell hozzá, nem vágy. A vörösbor nem csitriként értékes. Persze ehhez a tudáshoz, ehhez a tapasztalathoz jobb, ha már mi sem vagyunk tinik. Semmilyen értelemben.

Bekeretezett elégedettség

A siker nem feltétlenül az, amikor aranyérem kerül a palack nyakára. Még akkor sem, ha a boraikra igencsak kényesen ügyelő franciák adnak 10 év után ugyannak a bikavérnek ilyen elismerést. Még akkor sem, ha a hét évvel fiatalabb tesó is ugyanezt kapja. Ez öröm és büszkeség. Apa füle pirosodik, az öcsikém vigyorog, anyuci telefonál. Ünnepelünk, koccintunk, naná, hogy pezsgővel, nem borral.

De a siker, az igazi siker az ott van, ahol fogják a hegybíró borát, felbontják, kitöltik, megforgatják a pohárban, gyönyörködnek a színében, és ha megkóstolták, kérnek még belőle. A többi az egy jókedvű fityisz a szakmának, remény az üzleti eredményekre, önigazolás annak a borásznak, aki a minőség megszállottja, nem az aktuális trendeké.

Az oklevelek majd keretet és helyet kapnak. Annyira szeretném, ha egyszer díszes rámába kerülhetne azoknak az elégedettsége, akik ezeket a borokat isszák. Vicces, valódi és értékes tabló lenne.

Itt vagyok

Volt egy blogom. Eltűnt, felszívódott, elmerült a virtuális tér hullámaiban. Sirassam? Minek. A szavak erősek, és összetartanak bármit és bárkit, ha elhiszi, de a valódi kötőanyag a szavakat teremtő gondolat. Jó kis mentőöv, majd kapaszkodom ebbe. Ami évekkel ezelőtt elindította ezt az egészet, az ma is előásható, leporolható. Tulajdonképpen imádok takarítani, a mániám itt is működhet.

Nézzük mi az, ami most is van, ami ihletet adhat, ami segít mondatokat kötögetni, szöveget hurkolni, bár a kézimunkát nagymamakoromra halasztottam, ahogy annyi mindent mást is. Van bor. Van étel is. Család, ami lelkesít, kiborít, felháborít és elborít. Én is megvagyok. Paragrafusokba fulladok nap mint nap, dirigálok, tanítok és tanítanak engem is. Van szemem, látom a színeket, van nyelvem, érzem az ízeket. Kritikus megjegyzésekért még sosem küldtek a szomszédba. Szóval mondom tovább a magamét. Persze Borisan borosan. Akit érdekel, aki még emlékszik, és az is, aki még sosem járt a szövegeimben, csüccsenjen le, töltsön magának egy pohár bort, fogja rendesen a poharat a száránál és olvasson!